az igazi anyaság <3

– Meg fog változni az életed – felelem óvatosan, érzelemmentes hangon.

– Tudom. Nincs több lustálkodás szombat reggel, nincs több ötletszerű nyaralás.

De nem erre gondoltam. Próbáltam Kitalálni, mit is mondjak neki.

Azt akarom, hogy tudja, amit a szülést előkészítő tanfolyamokon nem lehet megtanulni: a szülés sebei begyógyulnak, de anyasága miatt lelkileg örökre sebezhető lesz. Figyelmeztetnem kellene, hogy soha többé nem tud majd elolvasni egy újságot anélkül, hogy ne gondolna arra: ha az én gyerekem lett volna? Minden repülőgép-szerencsétlenség és tűzeset kísérteni fogja. amikor éhező gyerekek képét látja, azon fog gondolkozni, van-e annál borzalmasabb, ha valaki a saját gyermekét látja meghalni.

Elnézem gondosan ápolt körmeit és elegáns kosztümjét, s az jut az eszembe, nem számít mennyire kifinomult ízlésű, úgyis kölykét védő anyatigrissé válik. Ha meghallja a rémült “Anyúúúúúúú!” kiáltást, habozás nélkül dobja el a legbecsesebb kristályvázát is.

Úgy érzem, figyelmeztetnem kellene, hogy nem számít, hány évig és milyen gondosan építgette a karrierjét, az anyaság gátolni fogja szakmai előmenetelét. Lehet, hogy felfogad valakit a gyerek mellé, de ha egy fontos üzleti tárgyalás előtt eszébe jut a baba édes illata, minden önfegyelmére szüksége lesz, hogy ne rohanjon haza megnézni, jól van-e a kicsi.

A barátnőmnek tudnia kell, hogy a mindennapos döntések sem lesznek többé egyszerűek. Komoly problémát okozhat egy ötéves fiú azon kívánsága, hogy az étteremben a női helyett inkább a férfimosdóba megy. A függetlenség és a nemi öntudat megnyilatkozását kell szembeállítani annak a lehetőségével, hogy szatír ólálkodhat odabent. Bármilyen komoly és határozott lehet egy nő a munkahelyén, otthon anyaként állandóan bizonytalankodni fog.

Nézem vonzó barátnőmet, és szeretném, ha tudná, hogy a terhességgel járó kilókat előbb- utóbb leadja, ám soha többé nem fogja ugyanúgy érezni magát, mint azelőtt. Az élete, amely most annyira fontos, kevesebbet ér majd, ha gyermeke születik. Habozás nélkül feláldozná magát, hogy megmentse gyermekét, ugyanakkor hosszabb életre vágyik – nem azért, hogy valóra váltsa álmait, hanem hogy lássa, ahogy gyermeke megvalósítja a sajátjait.

…

Le akarom neki írni az örömöt, amit a labdázni tanuló gyermek látványa okoz. Meg szeretném mutatni neki a kicsi önfeledt kacagását, amikor először simogatja meg egy kutya puha bundáját. Azt akarom, hogy megismerje az örömöt, ami olyan valóságos, hogy szinte fáj.

Barátnőm fürkésző tekintete ráébreszt, hogy könnyes lett a szemem.

– Sohasem fogod megbánni – mondom végül. Majd megszorítva a kezét elmondok egy imát érte, magamért és minden nőért a világon, aki életét erre a legszentebb hivatásra tette fel.”